Emlékezni

Huszadik századi történelmünk bővelkedik a sorstragédiákban, olyan eseményekben, amelyek emléke az eltelt évtizedek ellenére ma is kísért, és ma is súlyos szégyenfoltként nehezedik emlékezetünkre. Az elembertelenedett világban népek, népcsoportok, emberek váltak pökhendi és ostoba rezsimek bűnbakképzésének áldozataivá. Közben pedig úgy tűnik, hogy hiába a történelem az élet tanítómestere, a hatalmak egy része nem tanult semmit a múltból.

Nekünk pedig ezért is kötelességünk emlékezni, de emlékeznünk kell azért is, hogy fejet hajtsunk az áldozatok előtt. Bármilyen fájó, a számok nem jelentenek sokat a mostani nemzedékek számára, éppen ezért segítségül kell hívni az egyéni sorsokat, az egyéni történeteket, túlélők, szemtanúk beszámolóit. Meg kell szólaltatni azokat, akik még élnek, beszélgetni velük, kérdezni őket, lehetetlennek tűnő kérdésekre válaszokat találni. 

Nem könnyű a feladat, hiszen egyes sorscsapások túlélői évtizedekig nem beszélhettek a velük történtekről. Nem beszélhettek, mert félő volt, hogy büntetik őket, vagy bajt hoznak azokra is, akik előtt fel merik idézni a tragédiájukat. 

Ezekben a napokban sok vármegyei településen is a málenkij robotra elhurcoltakra emlékeznek. Az elmúlt évszázad számos szégyenletes eseménye közül az egyik máig érthetetlen szörnyűségre. A megemlékezések sorában pedig mindig fel kell bukkannia a személyes sorsoknak, már csak azért is, hogy hasonló soha, senkivel ne fordulhasson elő.