Az új barátom

Ha az ember egy kocsma közelében lakik, időről időre talál magának újabb és újabb barátokat. Ehhez keresni sem kell. Sőt be sem kell menni a presszóba, és alkoholt sem kell inni.

Legújabb cimborám hazaindult a lokálból, bár abban nem vagyok biztos, hogy tényleg abba az irányba akart menni. Nagyjából ötven métert tekerhetett a bicajával, aztán az aszfaltcsíkon, az úttest közepén kötött ki. Úgy kiterült, mint egy kilapított macska, arccal a föld felé fordult, a lábai éppen rajta voltak a szintén elborult kerékpáron. A korábbi barátokhoz hasonló, morgással jelezte, hogy jól van, így gyakorlottként tudtam, hogy ide biztosan nem kell mentőt hívni.

Amikor Békéscsabán arról esik szó, hogy szükség van-e köztéri padokra, mindig helyeselek. Azt javaslom, hogy minden kocsmától minden irányban ötven méterre legyen egy pad. Itt volt. Felállítottam, és megragadtam a cimborámat, ő pedig olyan ragaszkodással fogta a bicaját, mint egy alkoholista a félig tele, félig üres poharát. Aztán letettem a padnál, azt tanácsolva neki, hogy pihengessen, teljesen ráér, nem kell sietnie haza. Jól esett, hogy hallgatott rám.

Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány, valamint a fél- vagy kétmillió alkoholista országa. A statisztikai hivatal szerint 2019-ben 420 ezren vallották azt magukról, hogy nagyivók. Az Egészségügyi Világszervezet adata szerint viszont a magyarok 21,2 százalékát érintik alkoholfogyasztási zavarok, ami ugye 2 milliót jelent. A békéscsabai járásban végzett felmérés alapján a helybeliek 13 százaléka – minden hetedik-nyolcadik ember – napi vagy heti rendszerességgel piál.

Nem tudom, hogy újdonsült barátom beletartozik-e ebbe a körbe, hogy amúgy mennyit és milyen gyakran iszik. Mint ahogy azt sem, hogy a minimumon, az egyszeri talpra állításon, majd padra leültetésen kívül lehet-e, kell-e neki segíteni.