Hangok a fejemben

Vannak olyan hangok, amelyeket kedvelek, de vannak olyanok is, amelyektől kiráz a hideg.

Szeretem azt, amikor a távolban felzúg a fűnyíró, mert tudom, hogy rendben vannak a porták, hogy csodás a gyep a környékben, nem engedik, hogy méteres legyen a gaz, amiben aztán kikötnek az eldobott papírzsebkendők, energiaitalos dobozok, chipses zacskók. Ilyenkor viszont az is rögtön eszembe jut, hogy nem ártana nekem sem kitolni a garázsból a gépet.

Nem szívesen hallom, amikor felsikít a mentő- vagy tűzoltóautó a belvárosban. Ha pont a kocsiban ülök, kikerekedett szemmel figyelem, hogy merről jönnek a szirénázó járművek, nehogy útban legyek. Nem szeretem, mert tudom, hogy valaki most bajban van, az ugyanakkor megnyugtató, hogy tudom, hamarosan megérkezik a segítség a számára.

Alig bírom ki, amikor a szomszédban megállás nélkül ugat a kutya. Azt viszont szeretem, amikor egy macska nyávog, mert cuki. Attól szintén a hideg ráz, amikor a galambok burukkolnak a fákon, mert tudom, hogy tele lesz piszokkal a fa alatt álló kocsi. Azt örömmel hallom, amikor kukorékol a kakas, csak olyankor eszembe jut Sanyi, akinek szobrot kellene állítani a Munkácsy téren.

Az annyira menő, amikor szinte hang nélkül suhannak a pizzafutáros járgányok, és nem berregnek meg pöfékelnek összevissza. Az viszont teljesen érthetetlen számomra, hogy miért kell dudálni, amikor megérkezik a futár. Nem azért kérik el a telefonszámot, hogy csörgessenek? Hiszen így a környékben mindenki tisztában van azzal, hogy na, megint pizzát rendeltem vasárnap délre.

Egy hangot nem tudok hova tenni, nem tudom, hogy az most jó-e vagy sem: a fejemben lévőt.