Nagymenők

Duruzsol a kismotor a kereszteződésben, a srác húzza összevissza a gázkart, mert az nem lehet, hogy nem figyel rá senki sem, hanem azt nézi, hogy pirosról mikor vált zöldre a lámpa. Aztán megjönnek a haverok is, sorban. Most már négy, sőt öt 50 köbcentis zúg a kereszteződésben, olyan, mintha egy méhkaptár kellős közepében lennék, ahogy a zebránál várakozok. A srácok pedig ugrálnak a kétkerekűeken, mintha trambulinok lennének, majd direkt beterítik füstfelhővel a környéket. Mindenki köhög, és reménykedik, hogy hamarosan tényleg zöldre vált pirosról a lámpa, és végre elhúznak a kismotorral is magukat nagymenőnek képzelő fiatalok.

Nem csak ők nagymenők. Lassítok a kocsival Békéscsabán, a Gyulai úton. Lassan halad a sor, úgy tűnik, valami baj történt. Egy autó és egy nagymotoros ütközött, a kocsi az úttesten keresztben, a kétkerekű pedig a földön hever. Csak úgy lehet kikerülni az összetört elemeket, hogy óvatosan mindenki ráhajt az úttesttel párhuzamos bicikliútra. Szét is nézek, hiszen bármikor jöhet egy bringás a kerékpárúton. Ott nyomul mögöttem egy másik nagymotoros, türelmetlenkedik, majd amikor végre visszatérek az úttestre a bicikliútról, azonnal megelőz, hiszen fontos, hogy ő érhessen oda hamarabb az ötven méterre lévő körforgalomhoz. Siet, mert ő nagymenő.

Nagymenőket nézek a tévében: felfoghatatlan összegeket kereső futballistákat, akik a legmagasabb szinten játszanak és döntenek el meccseket. Aztán kikötök egy utánpótlás-mérkőzésen, ahol 15 év alattiak játszanak: a hazaiak sem rosszul, de a vendégek jobbak, övék a siker. A meccs után, ahogy jönnek le az ifjú hazai titánok, nem is ők, hanem a mesterük nekiáll reklamálni a játékvezetőnél, hogy miért nem hosszabbított, persze mindezt megengedhetetlen hangnemben. Pedig inkább neki kellene példát mutatnia higgadtságból, nyugalomból. Mert így nem lesznek nagymenők a fiatalokból, legfeljebb majd csak annak képzelik magukat. És mehetnek motorozni.