Eltoltam

Kovászos cipó. Végig ez járt a fejemben, amikor az egyik csabai nagyboltba mentem. Annyi kenyérféle van már, hogy jobbnak láttam, ha az úton végig emlegetem. Fel is írhattam volna, de úgy voltam vele, a boltig csak nem felejtem el, főként, ha mormolom magamban.

Az asszony kiadta, szeleteljem is fel. A lányom még utánam szólt, hogy túrós-barackosakat is hozzak. Bevásárlókocsit váltottam, mert tudtam, jönnek majd a telefonok, mi kell még. Be is jött. Csörgött a mobil, pörgött az agyam, raktározta az újabb kéréseket: tej, étolaj, felvágott, folyékony szappan és egy általam még soha nem hallott édesség.

Pakoltam a cuccokat, mindig más bolti munkatárstól kérdeztem meg, hogy mit, hol találok. Egész jól alakultak a dolgok, már csak a péksütemény és a kovászos cipó maradt hátra. Megálltam a bevásárlókocsival, beleraktam a péksütiket, aztán arrébb elkezdtem böngészni a kenyereket. Ráleltem a kovászos cipóra és a szeletelőgépre is. Már csak az volt a kérdés, hány centi vastagságúra vágja a gép, hogy beférjen a kenyérpirítóba. Ahol kijött az „ec-pec, kimehetsz” mondóka vége, ott nyomtam meg a gombot.

Betettem a kenyeret a sütiknél lévő kocsiba, és eltoltam. Ezzel el is toltam. Bele nem néztem a tartalmába, csak menekülni akartam a boltból. A hölgy az én kocsimmal a pénztár előtt utolért, és cseréltünk. Úgy volt, hogy kibontom a folyékony szappant, és mosom kezeimet, de nem kért számon, csak a kocsiját kérte.

Utólag már bánom, hogy visszacseréltük, mert az övében kovászos cipó helyett folyékony kenyér volt.